Keresem magam türelmetlenül, a valamit, a hajszálnyi reményt arra, hogy közelebb kerülök ahhoz, amit igazán csinálni szeretnék. Így hát hosszú idő után ellátogattam szülővárosomba, Kolozsvárra.
A város először fura volt, idegen. A sok új épület, a hirtelen földből kinőtt templomok. Hiába a sok pláza, a villogó táblák mindenütt. Csúnya.
Nulla egyéniség, betondzsungelek. Még a kommunizmusban is szebb volt a város, még a román zászlóval átölelt Mátyás szobor látványa is elviselhetőbb volt, mint ez.
Szép város volt Kolozsvár...
Szomorúan bandukoltam a városban, aztán sikerült már elveszettnek hitt régi barátokkal beszélgetni. Igen, léteznek, fura mód léteznek. Van aki a blogomat is olvassa. Ezt számomra mindig hihetetlen hallani...
Megkaptam: álmodozom.
Lehet.
Nekem így jó.
Hiányzik Amsterdam, nem vágyom Budapestre, de már Kolozsvár sem az enyém.
Itt vagyok most mégis boldogan, rájöttem hol van az otthonom.
